Mindenkinek ismerős a Keménykalap és krumpliorr című, kultikus ifjúsági filmből a fagylaltárus szlogenje.
No, de nem csak Bagamériból áll a világ, rajta kívül mások is árultak fagylaltot…
A negyvenes évektől egészen a hatvanas évekig még 50 fillér volt egy kis gömb, amit kicsi tölcsérben árultak.
Ebben az időben még a jégkrém nem volt annyira megszokott, inkább a hetvenes évek közepe táján terjedt el jobban, furcsa volt, hogy télen is lehet hideg édességet kapni. Eleinte volt a rakéta jégkrém kétféle ízben, csokis, és vanília. Aztán később már szovjet jégkrémet is lehetett kapni, ami nagyon finom volt, és a legnagyobb hidegben is árulták az ABC-kben. Akkoriban lábbal hajtós tricikliről vehetted a tölcséres, hideg finomságot, fehér köpenyben, a férfiak sokszor fehér micisapkában.
Túl nagy választék sem volt belőle, vanília, citrom, csoki, eper – ezek az ízek voltak a leggyakoribbak.
Ha megjelent valahol a fagylaltos, akkor a gyerekek biztos hogy pár perc alatt ott voltak a csemegéért az otthonról kunyerált aprópénzzel, vagy a kuporgatott összekuporgatott zsebpénzükkel.
Persze nem futotta minden nap rá, akkoriban az ilyen ínyencség nyaranta csak pár alkalommal volt elérhető egy gyerek számára. Még a szülők ilyen téren jobban féltették a gyermekeket, csak egy-két gömbös édességet vásároltak egyszerre, mondván, a gyereknek úgyis csak megfájdul tőle a torka.
Sok helyütt pedig az volt a szokás, hogy a cukrászdából üvegben hazavitték, és ott fogyasztották el közösen. A gyerekek és idősek otthon kenyeret ettek hozzá. Ha pedig nagyon fájós torkú volt, akkor tejszínhabot mértek neki a fagylalt helyett.