Egy történetet szeretnék megosztani, ami arra késztetett, hogy újragondoljam, mit is jelent számomra a család.
Olyan szavakat hallottam a saját gyerekeimtől, amikre soha nem számítottam volna, ráadásul nem is szemtől szembe. A nevem Anna, és sokáig azt hittem, hogy csodálatos családot építettünk. Két gyermekem van – Kata és Péter.
Mindig arra törekedtem, hogy a legjobb anya legyek számukra. De valami elkezdett megváltozni, amikor felnőttek, és külön utakon kezdtek járni. Nemrég ünnepeltük a házassági évfordulónkat a férjemmel, Jánossal. Meghívtuk a gyerekeinket, hogy velünk ünnepeljenek egy vacsora mellett. Minden kedvenc ételüket elkészítettem, hogy különlegesnek érezzék az alkalmat.
Kata és Péter eljöttek a párjukkal, és úgy tűnt, hogy egy kellemes esténk lesz. Bár nincs sok pénzünk, félretettünk, hogy vendégül láthassuk őket. Magunknak valószínűleg csak egy egyszerű tortát készítettem volna, Jánossal megittunk volna egy pohár pezsgőt, és ennyi.
De azt akartuk, hogy ez az este ne csak nekünk legyen különleges, hanem nekik is. Miután megvacsoráztunk, és a legkisebb unokánkat lefektettük aludni, bekapcsolva hagytam a babaőrt a nappaliban, hogy halljuk, ha felébredne.
Ekkor hallottuk meg a beszélgetést… Kata és Péter beszélgettek rólunk. Az egész világunk összeomlott.
Arról panaszkodtak, hogy mennyire régimódiak vagyunk, és hogy pazar terítékkel próbáljuk „megvásárolni” a szeretetüket. Kata azt mondta, hogy már terhes neki úgy tenni, mintha tetszene neki mindaz, amit teszünk érte. Péter hozzátette, hogy inkább több pénzt kellene adnunk nekik, ahelyett hogy ilyen „butaságokra” költjük, mint az ünnepségek.
A szívem megszakadt. Évekig azt hittem, boldog család vagyunk. Bár már nem támogattuk őket anyagilag minden lépésüknél, úgy gondoltam, amit adtunk, az bőven elég. Felneveltük őket, taníttattuk, esküvőket szerveztünk nekik.
Emlékszem, János mennyi túlórát vállalt, hogy Péternek segítsen kifizetni a lakáshitelét. És most rájövök, hogy a gyerekeink – a saját gyerekeink – nem tisztelnek minket. Miért nem mondták ezt a szemünkbe? Miért tettek úgy, mintha minden rendben lenne?
Úgy döntöttünk, hogy nem szólunk semmit. Úgy tettünk, mintha nem hallottunk volna semmit, de azóta a nap óta minden megváltozott. Nem tudom, képes leszek-e valaha megbocsátani nekik.
Nem is az a legnagyobb fájdalom, amit mondtak, hanem az, hogy a képmutatást választották az őszinteség helyett. Vajon helyrehozható egy ilyen helyzet?
Nem tudok nem gondolni rá. Hol rontottam el? Elkényeztettem őket? Elbuktam, mint anya? Azóta ezek a kérdések keringenek a fejemben.