A harmadik emeleten megint sötét volt, amikor felértem. A lépcsőforduló ablakán eső csorgott végig, a kezemben tartott bevásárlószatyor füle pedig egyre mélyebben vágott az ujjaimba.
Már a kapcsoló felé nyúltam, amikor Ilona néni ajtaja résnyire nyílt.
— Nóra, legyen szíves, kapcsolja fel.
— Persze.
A lámpa egyet pislantott, aztán sárgás fény öntötte el a folyosót. Ilona néni kijjebb lépett. Nem nézett rám sokáig; a kezében lévő kopott kulcsot figyelte. Letette a kapcsoló alatti ablakpárkányra, ugyanoda, ahová előző este is.
— Köszönöm — mondta.
— Kiért hagyjuk égve minden este? — kérdeztem.
Ilona néni ujja még a kulcson pihent.
— Aki későn ér haza, annak jól jön.
Lentről becsapódott a kapu. Mindketten odakaptuk a fejünket. A lépcsőházban léptek visszhangoztak, majd elhaltak a második emeleten.
Ilona néni lassan elvette a kezét a kulcsról.
— Jó éjszakát, Nóra.
Becsukta az ajtót. Én ott maradtam a szatyorral a kezemben, és arra gondoltam: akit vár, az megint nem jött fel a harmadikra.
Szeptember végén költöztem a házba, két bőrönddel és annyi pénzzel, hogy a kaució után minden kiadást fejben kellett tartanom. A lakásom kicsi volt, a konyhaablak egy tűzfalra nézett, de a munkahelyemről gyalog hazajuthattam. Akkor ez mindennél többet ért.
Ilona néni az első estén szólított meg. Épp a lakásom kulcsát kerestem a táskámban, a folyosón pedig csak annyi fény volt, amennyi a lépcsőfordulóból beszűrődött.
— Megkérhetem valamire?
— Igen?
— Felkapcsolná azt a lámpát?
Megnyomtam a kapcsolót.
— Köszönöm. Később már ne bajlódjon vele, majd reggel leoltom.
Másnap ugyanakkor értem haza. Ilona néni ismét megkért. A harmadik estén már a kapcsolóhoz léptem, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.
— Gyorsan tanul — jegyezte meg.
— Csak nincs túl sok kapcsoló ezen a folyosón.
Elmosolyodott. Aztán kitette a kulcsot a párkányra.
Először azt hittem, olyasvalakit vár, aki ritkán jár haza. Talán a fiát, aki másik városban él, vagy egy rokont, akinek át kell adni a kulcsot, ha későn érkezik. Nem kérdeztem. A szomszédok életében voltak ajtók, amelyeken nem szerettem volna bekopogni.
A saját ajtóm mögött sem vártak rám. Esténként általában átöltöztem, megmelegítettem a vacsorámat, és megírtam anyámnak, hogy minden rendben. Többnyire rendben is volt. Csak néha tartott túl sokáig, mire megszoktam a csendet.
A folyosón közben kialakult a rendünk. Én felkapcsoltam a lámpát. Ilona néni megköszönte, kitette a kulcsot, és megkérdezte, milyen napom volt. Eleinte azt feleltem, hogy jó. Egy különösen fárasztó kedden azonban csak a fejemet ráztam.
— Hosszú?
— Akkor menjen be, mielőtt itt tartom fel.
Másnap, amikor felértem, a kapcsoló már fel volt kapcsolva. Ilona néni az ajtajából nézett rám.
— Ma én voltam gyorsabb — mondta.
Nem történt semmi különös. Mégis jólesett, hogy valaki észrevette, későn jöttem.
Október elején hidegebbek lettek az esték. A harmadik emeleti ablak rosszul zárt, a folyosón néha úgy mozgott a levegő, mintha valaki nyitva hagyta volna a kaput. Ilona néni ilyenkor kardigánban állt az ajtóban, és türelmesen megvárta, amíg a lámpa felgyullad.
Egy csütörtökön a közös képviselő, Varga úr állt a párkány mellett, amikor hazaértem. Kezében összefogott papírokat tartott. Ilona néni ajtaja nyitva volt; ő a küszöbön állt.
— Pont magát kerestem — fordult felém Varga úr. — Maga hagyja égve itt minden este a világítást?
Megálltam két lépcsőfokkal a folyosó alatt.
— Én kapcsolom fel.
— Akkor ezt gyorsan tisztázhatjuk. A folyosói égő éjjel-nappal fogyaszt, és a lakók közösen fizetik.
A második emeletről valaki elindult fölfelé. Varga úr hangja betöltötte a lépcsőházat.
— Nem nagy összegről van szó egyetlen estén, de ha ezt mindenki így csinálná, annak már lenne nyoma a számlán.
— Csak éjszakára marad égve — mondtam.
— Az éjszaka is órákból áll.
A felérkező szomszéd lassított mellettünk. Úgy tett, mintha a postaládájából hozott borítékot olvasná.
Ilona néni a kilincsbe kapaszkodott.
— Én kértem meg Nórát — mondta. — Ne őt hibáztassa.
— Ilona asszony, eddig sem hibáztattam senkit. Csak nem várhatjuk el az egész háztól, hogy egy magánügyet finanszírozzon.
Az a szó, hogy magánügy, olyan hangosan esett a folyosóra, hogy a szomszéd is felnézett a borítékból.
— Megnézhetjük, mennyibe kerül egy másik égő — mondtam.
— Ezt majd a következő lakógyűlésen megbeszéljük. Addig viszont kérem, este oltsák le.
Ilona néni rám nézett. Nem szólt semmit.
Varga úr a párkány felé intett.
— És ezt a kulcsot sem jó ötlet itt hagyni. Nem biztonságos.
A kopott kulcs ott feküdt a lámpa alatt. A karikája régóta hiányozhatott, mert a feje mellett fényesre kopott az a rész, ahol ujjak szoríthatták.
— Az az én dolgom — mondta Ilona néni.
— Ahogy gondolja. De a világítás már közös ügy.
Varga úr lement a lépcsőn. A másik szomszéd is továbbindult, kissé sietősebben, mint addig. Amikor kettesben maradtunk, odaléptem a kapcsolóhoz.
— Ma még felkapcsoljam?
Ilona néni a kulcsra nézett.
— Ne kerüljön miattam bajba.
— Attól, hogy megnyomok egy kapcsolót?
— Attól, hogy aztán magán kérik számon.
— Felkapcsolom — mondtam, és megtettem.
A lámpa pislantva gyulladt fel. Ilona néni bólintott, de nem mosolygott.
Később, amikor már a lakásomban voltam, végighallgattam, ahogy Varga úr lent a kapuban beszélget valakivel. A szavait nem értettem. Azt viszont igen, hogy Ilona néni ajtaja sokáig nem csukódott be. Csak akkor hallottam a zár kattanását, amikor a lépcsőház elcsendesedett.
Másnap délután Varga úr becsengetett hozzám. Munka után értem haza, még rajtam volt a cipőm.
— Nem akarom húzni a dolgot — mondta. — Beszélne Ilona asszonnyal? Magára talán hallgat.
— A lámpáról?
— A lámpáról is. Ragaszkodik ahhoz, hogy égjen. Felajánlottam, hogy ha kifizeti a többletet, a következő gyűlésen szóba hozom. De hát tudja, milyen nyugdíjak vannak.
Nem tudtam, mennyi Ilona néni nyugdíja. Azt tudtam, milyen érzés, amikor valaki mások előtt számolni kezdi az ember pénzét.
— Nem kellene neki külön fizetnie azért, hogy lásson a folyosón — mondtam.
— Mindenki lát, ha felkapcsolja, majd leoltja. Itt nem erről van szó.
Már be akartam csukni az ajtót, amikor Varga úr hozzátette:
— Értem én, hogy nehéz elengedni a fiát. De tizenöt éve meghalt. A villanyszámlán ez nem változtat.
A folyosó végén Ilona néni ajtaja csukva volt.
— A kulcs a fiáé? — kérdeztem.
Varga úr észrevette, hogy többet mondott a kelleténél. Megigazította a kezében tartott papírokat.
— Régen az volt. Nem kellett volna említenem.
— Nem — mondtam. — Nem kellett volna.
Elköszönt, és lement.
Aznap este hosszú percekig álltam a kapcsoló előtt. Ilona néni ajtaja nem nyílt ki. A kulcs nem volt a párkányon.
Felkapcsoltam a lámpát, aztán becsöngettem hozzá.
A résnyire nyitott ajtó mögött megláttam az arcát.
— Varga úr beszélt magával? — kérdezte.
— Igen.
— Akkor már mindent tud.
— Nem. Csak olyasmit, amit nem tőle kellett volna megtudnom.
Egy pillanatig az ajtó élét nézte.
— Ne haragudjon ezért a tegnapi jelenetért.
— Nem maga csinált jelenetet.
— Mégis maga állt ott miattam.
— Mert ott lakom — feleltem. — És én is használom azt a folyosót.
A tekintete a felkapcsolt lámpára emelkedett. Megköszönte, majd lassan becsukta az ajtót. Kulcsot azon az estén nem tett ki.
A lakásomban sokáig nem tudtam eldönteni, mit tegyek. Ha továbbra is felkapcsolom a lámpát, Ilona nénit újra számon kérhetik miatta. Ha nem kapcsolom fel, ugyanazt mondom neki, mint Varga úr: hogy az ő estéje nem ér annyit, mint amennyibe kerül.
Azt sem akartam, hogy rám nézzen, és egy idegent lásson, aki most, hogy tud a fiáról, kötelességének érzi rendbe hozni az életét. Nem ismertem a fiát. Ilona néni sem kért tőlem mást, csak egy mozdulatot a kapcsolónál.
Másnap reggel felhívtam egy villanyszerelőt.
A villanyszerelő, Feri, hétfőn tudott kijönni megnézni a folyosót. Azt mondta, előbb látnia kell a lámpatestet, és a közös képviselő jóváhagyása is kell a cseréhez.
Hétfőn kicsivel korábban értem haza, hogy még világosban találkozzunk. Ilona néni ajtaja zárva volt. Feri fölnézett a lámpára, majd megnyomta a kapcsolót.
— Régi foglalat, de használható — mondta. — Ezzel nem lesz sok dolgom.
— És ha azt szeretnénk, hogy éjszaka is égjen?
— Lehet takarékos égőt tenni bele. Vagy mozgásérzékelőt a kapcsoló helyére. Az még kevesebbet fogyasztana.
— Mennyivel?
Feri elmondta a hozzávetőleges számokat. Felírtam a telefonom jegyzetei közé, és újra megkérdeztem, mert biztos akartam lenni benne, hogy nem értettem félre.
— A mozgásérzékelőnél akkor gyulladna fel, amikor valaki felér?
— Igen. Állítható, mennyi ideig maradjon égve.
Ilona néni ajtaja mögött megcsikordult a padló. Ránéztem, de a kilincs nem mozdult.
— Akkor nézzük meg azt is — mondtam. — Lehet, hogy arra kell cserélni a kapcsolót, hogy Varga úr rábólintson.
Az ajtó hirtelen kinyílt.
— Nem kell lecserélni — mondta Ilona néni.
Feri levette a kezét a lámpáról.
— Jó napot kívánok.
Ilona néni neki biccentett, aztán rám nézett.
— Hallottam. Mozgásérzékelő. Pár perc után majd kialszik, és többé senkinek sem kell megkérnie magát semmire.
— Ilona néni, ez csak egy lehetőség. Még semmit nem döntöttünk el.
— Akkor miért áll itt a szerelő?
— Mert szeretném, ha megmaradna a fény, és nem kellene magának kifizetnie.
— Ahhoz nem kellene tudnia, hogy a fiam mikor jön haza? — kérdezte halkan.
Feri lesütötte a szemét. Én csak álltam a kapcsoló mellett. Ilona néni arca sápadt volt, de a hangja biztos.
— Varga úr elmondta, ugye?
— Igen. Sajnálom.
— Nekem is. Azt hittem, maga másért kapcsolja fel.
— Azért, mert megkért rá.
— Most már sajnálatból akarja megoldani helyettem.
Erre nem volt gyors, szép válaszom. Mert sajnáltam is. De nem ezért kerestem Ferit.
— Beszélhetnénk kettesben? — kérdeztem.
— Azt már megtették itt nélkülem.
Becsukta az ajtót. Nem csapta be, mégis összerezzentem a hangtól.
Feri a lámpára nézett, mintha ott lenne valami, amit még ellenőriznie kell.
— Visszajöhetek máskor — mondta.
— Kérem. Előbb beszélek vele.
— És a mozgásérzékelő?
A zárt ajtóra pillantottam.
— Arról is.
Miután Feri lement, leültem a lépcsőforduló hideg ablakpárkányára. Azt terveztem, hogy utánaszámolok, beszélek Varga úrral, szerelőt hívok, és Ilona néninek csak a végeredményt mutatom meg. Most értettem meg, hogy kihagytam az egyetlen embert, akinek a legtöbbet számít, mi történik itt.
Kedden Ilona néni nem nyitott ajtót, amikor hazajöttem. Felkapcsoltam a lámpát, de a párkány üres maradt. Szerdán ugyanígy történt.
Csütörtökön korábban végeztem a munkában. A kapualjban összefutottam Varga úrral. Nagy borítékot húzott elő a táskájából.
— Pont jókor — mondta. — Jövő héten lakógyűlés. Ráírtam a napirendre a világítást.
— Beszéltem egy villanyszerelővel.
— Ilona asszony már említette. Felháborodva.
— Tudom. Rosszul csináltam.
Varga úr megállt. Nem számított erre a válaszra.
— Akkor majd ott eldöntjük.
— Van olcsóbb megoldás, mint a mostani égő. Ha megkapom a pontos adatokat, elküldöm magának.
— Ha égve marad egész éjjel, akkor is többe kerül, mintha lekapcsolnánk.
— Igen.
— Ezt próbálom mondani.
— Én meg azt, hogy szeretném tudni, mennyivel.
Nem veszekedtünk tovább. Varga úr megadta a legutóbbi számláról az áram árát, én pedig este felhívtam Ferit. Végigvettük, mit lehet biztonságosan a meglévő lámpatestbe tenni, mennyit fogyasztana, és mennyibe kerülne a csere. Az összeg kisebb volt, mint amire készültem. A mozgásérzékelő drágább lett volna, és épp azt vette volna el, amit Ilona néni meg akart őrizni: hogy aki felér a harmadikra, már ott találja a fényt.
Pénteken a szabadnapomon megkerestem Varga urat a lakógyűlés előtt. Megmutattam neki Feri becslését.
— Ezt maga fizetné? — kérdezte.
— Az égő és a szerelés árát igen. Az éjszakai fogyasztás többletét is, ha az a feltétel.
— Nem akarok külön elszámolást vezetni pár száz forint miatt.
— Akkor ne vezessünk. Ha a háznak így megfelel, maradjon a közös költségben. Ha nem, kifizetem.
Varga úr végigolvasta a számokat.
— Más lakók azt mondhatják, miért kap kivételt a harmadik emelet.
— Mert ott most is ég a lámpa, csak fölöslegesen sokat fogyaszt.
Egy ideig a papírt nézte, aztán visszaadta.
— Hozza el a gyűlésre. Én nem ellenzem a cserét, ha a ház jóváhagyja.
Már indultam volna, amikor hozzátette:
— Ilona asszony tud erről?
— Még nem.
— Akkor előbb vele beszéljen.
Ezúttal nem kellett megmagyaráznia.
Aznap este Ilona néni ajtaja előtt sokáig álltam. A folyosón égő nélkül hideg, szürke fény maradt az ablak felől. Kopogtam.
— Ki az?
— Nóra. Beszélhetnénk?
Résnyire nyitotta az ajtót. Ugyanúgy, mint az első estén, de most nem kért meg, hogy felkapcsoljam a lámpát.
— Rövid leszek — mondtam. — A múltkor nem kérdeztem meg, akarja-e egyáltalán, hogy bármi változzon. Sajnálom.
Ilona néni nem felelt.
— Beszéltem Ferivel, és hoztam egy tervet. Megmutathatom?
Kijjebb lépett, de nem engedett be. A telefonon előkerestem Feri számítását.
— Nem mozgásérzékelőt szeretnék. Csak az égőt cserélnénk takarékosra. Ugyanazzal a kapcsolóval működne. Este felkapcsolnánk, reggel le lehetne oltani. Egész éjjel éghetne.
— Varga úr ezt megengedné?
— Ha a lakógyűlés jóváhagyja. Vele már beszéltem, az összeget is megmutattam neki. A szerelést én fizetném, és ha a többiek ragaszkodnak hozzá, a fogyasztás különbségét is.
— Nem fizetheti helyettem.
— Nem is helyette szeretném. Én is itt járok haza.
Ilona néni elvette tőlem a telefont. Közelebb tartotta magához, majd távolabb, végül visszaadta.
— És ha nemet mondok?
— Akkor nem rendelek meg semmit. Magának kellett volna először megmutatnom.
Sokáig álltunk a nyitott ajtónál. Lentről beszéd hallatszott, a kapu csukódott, valaki fölindult a lépcsőn. Ilona néni félrehúzódott, hogy a lakó elférjen mellettünk. Megvártuk, míg belép a saját lakásába.
— A fiam kulcsa volt — mondta akkor.
Nem néztem a párkányra. Üres volt.
— Tizenöt éve — folytatta. — Akkoriban éjszakai műszakban dolgozott. Mindig későn jött. Kértem, hogy vigyázzon a lépcsőn, mert abban az időben még rosszabb volt itt a világítás.
— Mit mondott?
— Azt, hogy őt ne féltem. Inkább azokat, akik nála lassabban érnek fel.
Ilona néni megfogta az ajtófélfát. Hagytam, hogy a saját tempójában beszéljen.
— Egyszer a másodikról segített fel egy asszonyt a szatyraival. Máskor a kapunál várta meg az egyik szomszédot, mert nem találta a kulcslyukat a sötétben. Hazajött, és úgy mesélte ezeket, mintha semmiségek volnának. Mondtam neki, hogy neki is pihennie kellene munka után.
— Azt felelte: attól még felmegyek a lépcsőn. Jöhet velem más is.
A torkomban megakadt a levegő. Ilona néni észrevette, és a fejét rázta.
— Nem azért mondom, hogy megsajnálja.
— Tudom.
— Az utolsó estén összevesztünk. Apróságon. Kimerült volt, én meg egész nap rosszkedvű. A folyosón álltunk, ő már indult volna. Azt kérte, hagyjam égve a lámpát, amíg hazaér. Azt mondtam, rendben. Aztán hozzátette, hogy másnak is jól jön, ha későn jön.
Elhallgatott. Odakint valahol megszólalt egy telefon, majd elnémult.
— Nem jött haza — mondta.
— Sajnálom, Ilona néni.
— Reggel sokáig égve maradt a lámpa. Akkor még azt hittem, elfelejtettem leoltani. Később… később már nem akartam elfelejteni.
A küszöb mellett álltam. Nem kérdeztem meg, hogyan halt meg a fia. Ilona néni nem azért nyitott ajtót, hogy azt elmesélje.
— A kulcsot eleinte azért tettem ki, hogy legyen hol hagynom — mondta. — Mindig a kezemben szorongattam, és folyton azt figyeltem, megszólal-e odakint a zár. A párkányon nem kellett fognom. Aztán jöttek mások. Új lakók, akik későn értek haza. Maga is.
— Én azt hittem, valakit vár.
— Vártam — felelte. — De amikor magát megkértem, már tudtam, hogy nem ő jön föl a lépcsőn.
Belenyúlt a kardigánja zsebébe. A kopott kulcsot tartotta a tenyerében.
— Nem szeretem, ha sötét van odakint — mondta. — Néha azt gondolom, aki későn jön, biztosan örül, ha látja, merre lép. Meg azt is látja, hogy valaki még fenn van a házban.
— Én örültem neki — mondtam.
Ilona néni felnézett rám.
— A lámpának?
— Annak is. De főleg annak, hogy minden este szólt hozzám.
A szája sarka megmozdult, aztán megint komoly lett.
— Azt hittem, most ezt is elveszi tőlünk az a szerkezet.
— Majdnem — mondtam. — Mert nem kérdeztem meg magát.
Nem mondta, hogy semmi baj. Megkérdezte, mikor lesz a lakógyűlés.
— Kedden.
— Akkor megyek én is. Ne maga álljon ott egyedül miattam.
— Rendben.
Ilona néni kilépett a folyosóra, és letette a kulcsot a párkányra.
— Felkapcsolja? — kérdezte.
Megnyomtam a kapcsolót. A régi égő felgyulladt fölöttünk.
A lakógyűlés kedden a földszinten volt. Varga úr egy asztal mellett állt, kezében a napirenddel. Néhány lakó leült, mások a falnak támaszkodva hallgatták. Ilona néni mellettem állt; többször igazított a kardigánja ujján.
Amikor a világításra került sor, Varga úr röviden összefoglalta Feri ajánlatát.
— A jelenlegi égő helyett takarékos kerülne a harmadikra. A szerelési költséget Nóra vállalta. Az éjszakai fogyasztás az eddiginél lényegesen kisebb lenne.
Egy férfi a lépcső mellől megszólalt:
— De miért égne egész éjjel? Más emeleteken leoltjuk.
Ilona néni kihúzta magát. Láttam, hogy készül válaszolni. A férfi megelőzte.
— Én sajnálom, ami a családjában történt, de a közös villany nem emlékhely.
Csend lett. Ilona néni lesütötte a szemét. Varga úr kinyitotta a száját, majd becsukta.
Odaléphettem volna, hogy gyorsan elsoroljam a számokat, és túl legyünk rajta. Ehelyett azt mondtam:
— Nem kell a családjáról beszélnie ahhoz, hogy eldöntsük, lehet-e fény a folyosón.
A férfi vállat vont.
— Csak azt kérdeztem, miért fizessük.
— Jogos kérdés — mondtam. — Itt a becsült költség. Megnézheti. Ha a ház nem vállalja a különbséget, én vállalom. De kérem, ne Ilona nénitől kérjék hozzá a magyarázatot.
Odaadtam neki a számítást. Elolvasta, és visszanyújtotta Varga úrnak.
Ilona néni mellőlem megszólalt:
— Én is fizethetek valamennyit.
— Erről később is beszélhetünk — felelte Varga úr. — Most azt kell eldöntenünk, kicserélhető-e az égő, és égve maradhat-e éjszaka.
Megszavazták. Nem mindenki emelte fel a kezét, de elegen. A férfi a lépcső mellett tartózkodott; amikor vége lett, elsőként ment vissza a lakásába.
Ilona néni a kapualjban állított meg.
— Nem kellett volna fölajánlania a pénzt.
— Tudom. De fel akartam ajánlani.
— Nekem is van pénzem egy égőre.
— Tudom.
Rám pillantott, mintha ellenőrizné, komolyan mondom-e. Aztán elindultunk fölfelé. A második emeletnél lassítottam, hogy mellette maradjak.
— A fiam is mindig ezt csinálta — mondta.
— Mit?
— Úgy tett, mintha neki kellene megállnia egy kicsit.
Nevettünk, halkan, amíg felértünk a harmadikra.
Feri pénteken cserélte ki az égőt. Néhány percig dolgozott a létrán, majd visszakapcsolta az áramot. A fény tisztább lett, de ugyanazt a folyosót világította meg: Ilona néni ajtaját, a kapcsolót és az alatta lévő párkányt.
— Kipróbálja? — kérdezte.
Ilona néni a kapcsolóhoz lépett. Felnyomta, lekapcsolta, majd újra fel.
— Működik — állapította meg Feri.
— Látom — felelte Ilona néni.
A próba után leoltottuk, mert még délután volt. Feri elment. Én visszaindultam dolgozni, és este a szokásosnál később értem haza.
A kapun belépve már láttam, hogy fenn ég a lámpa. A lépcsőfordulóból tisztán kirajzolódott a harmadik emeleti folyosó. A párkányon ott feküdt a kopott kulcs.
Felértem, és megálltam mellette. Megnéztem a fényesre kopott részét. Most már tudtam, miért tette ki Ilona néni, mégsem nyúltam hozzá. A folyosón hagytam, pontosan ott, ahová ő helyezte.
Mögöttem kinyílt az ajtaja.
— Látod? Hazaértél — mondta.
Ránéztem. Aztán a kulcsra, végül a saját ajtómra, amely néhány lépésre volt tőlem.
— Igen — feleltem.
Ilona néni bólintott, és nem kérdezte meg, milyen napom volt. Nem is kellett. Ott álltunk még egy kicsit a világos folyosón. A kulcs a párkányon maradt, én pedig először éreztem úgy, hogy érkezéskor nekem is jut itt hely.
Ha úgy gondolod, hogy mást is érdekelhet a cikk, ne felejtsd el megosztani!
A tartalom előállítása során mesterséges intelligenciát is alkalmaztunk. A borítókép teljes egészében illusztráció, amely mesterséges intelligencia használatát is magában foglaló eljárással készült.