A végállomáson felszállt a buszra egy anyuka két kicsi gyermekével, az egyik babakocsiban, a másik már nagyobb. A busz elindult, tele volt, lassan haladt, mert nagy volt a forgalom. A kisebb gyerek elkezdett sírni, de nagyon. Lépésben haladtunk és a kicsi csak sírt.
Egyszer csak a buszvezető hangját hallottuk: “Ne sírj, kicsi! Mindjárt kapcsolok neked egy kis zenét. De várj, még híreket mondanak.”
A gyerkőc elhallgatott és figyelt.
A felnőttek szája fülig ért, és mosolygó, csillogó szemekkel néztek egymásra. Azután jött is a zene, de a gyerkőcnek valószínűleg nem tetszett, mert újra sírdogált.
A buszvezető pedig mesébe kezdett:
"egyszer volt, hol nem volt"… és megállótól megállóig mondta a mesét, beleszőve, hogy milyen megálló következik. A leszálló utasoktól elköszönt és jó pihenést kívánt. A sírás is megszűnt. A felnőttek viszont azt gondolom, hogy mosolyogva értek tegnap este haza, bármi történt a munkahelyen vagy bevásárlás közben a boltban.
Leszálláskor előre ment egy hölgy az első ajtóhoz és megköszönte a különleges utat. Ez a 159-es busz volt és egy nagyon fiatal és nagyon kedves buszvezető. Sok ilyen kedves embert kívánunk magunknak és nemcsak a 159-es buszon!
Mennyi minden jobb lenne egy kis odafigyeléssel! Ez a gesztus a buszvezetőnek szinte semmibe sem került, mégis több embert boldoggá tett vele! Gratulálok és köszönjük!