Fel vagyok háborodva, és teljesen összetörtem. Egész életemben azon dolgoztam, hogy a fiamnak és a családjának jobb élete legyen, és most úgy érzem, hogy cserbenhagytak. Pár éve odaadtam nekik a házamat, hogy jó kezdetet kapjanak, hiszen tudtam, milyen nehéz lehet fiatal házasként elindulni. Azt hittem, segítek nekik, de soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hálátlanok lesznek.
A házat azért adtam, mert szerettem volna, hogy ők ketten boldogan éljenek, gyerekeket neveljenek, és mi, mint család, összetartóak legyünk. Az első időszakban minden rendben volt, de aztán a dolgok megváltoztak. A fiam és a menyem egyre inkább elzárkóztak előlem. Azt hittem, csak elfoglaltak, de hamar rájöttem, hogy ez több annál.
Egyik nap véletlenül meghallottam egy beszélgetést. Kiderült, hogy a menyem azt tervezi, hogy eladnák a házat, és valami mást vennének belőle— anélkül, hogy bármiről is szóltak volna nekem! Én adtam nekik ezt a házat, a kemény munkám gyümölcsét, és most arra készülnek, hogy a hátam mögött eladják?
Dühösen és csalódottan szembesítettem a fiamat, és ő végül bevallotta, hogy már régóta tervezik ezt. Nem tudom, hogy éreztem magam akkor... mintha egy hideg kés döfött volna a szívembe. Hogyan tehették ezt velem? Hogy lehet az, hogy én adtam nekik mindent, és ők ilyen hálátlanok?
Próbáltam beszélni velük, próbáltam megérteni, de a fiam csak mentegetőzött, mintha nem értené, mennyire fáj nekem ez az egész. Nem tudom, mi lesz a házzal, de tudom, hogy már nem tudok ugyanúgy nézni rájuk, mint korábban. Csalódottság és fájdalom maradt bennem, mert azt hittem, hogy a családunk mindennél fontosabb.
Most itt állok, egy olyan helyzetben, amit soha nem akartam, és nem tudom, hogy hogyan fogok megbocsátani.