Amikor tizenkét éves voltam, apámnál tüdőrákot diagnosztizáltak. Nézni, ahogy a kezelések ellenére egyre gyengül, szomorú volt. De ahogy közeledett a vég, a félelmem is enyhült. A gyengesége nemcsak az ő kínjait csökkentette, hanem az én szorongásomat is, amelyet mindig ott hordtam magamban, ha a közelében voltam.
Azon a vidéken nőttem fel, ahol az erő és a csend számítottak a leginkább. Apám a klasszikus "erős férfi" szerepét játszotta: kemény, szigorú, és érzelmeket csak düh formájában mutatott. Gyermekkoromban gyakran éreztem, hogy az én érzékenységem, a kérdéseim és az empátiám szinte idegenek voltak számára. A haragja kiszámíthatatlan volt, apróságok is robbanáshoz vezettek – néha egy rossz időben feltett kérdés, vagy akár az, hogy két falat között ittam egy korty vizet.
Amikor meghalt, a fájdalmát látva megkönnyebbültem, hogy már nem szenved. De őszintén szólva, saját magam miatt is megkönnyebbültem: a fenyegetettség érzése eltűnt. Nem kellett többé attól rettegnem, hogy vajon én leszek-e a következő, akin lecsapódik a haragja.
Mégis, az érzéseim sosem voltak egyszerűek. A megkönnyebbülést bűntudat követte, hiszen hogyan lehetne „helyes” örülni valaki halálának? A család többi tagja – legalábbis úgy tűnt – szívből gyászolt, míg én csak próbáltam beleilleni ebbe a közös fájdalomba.
Aztán, évekkel később, egy családi fotóalbum nézegetése közben találtam egy képet. A fotón én vagyok, gyerekként, egy erdő szélén állok, sapkával a fejemen, kezemben egy ütővel. Nem baseballoztam, hanem erődöt építettem, éltem a magam kis világát. A kép készítésének pillanata nem maradt meg az emlékezetemben, de egyértelmű volt, hogy apám készítette. Letette a szerszámait, elővette a régi gépét, és megörökítette azt a pillanatot.
Ahogy néztem a képet, valami elindult bennem. Talán többet látott belőlem, mint amennyit én hittem. Talán szeretett, csak nem volt eszköze, hogy ezt kifejezze. Nem lett volna belőle érzelmileg elérhető, modern apa, de talán, egy másik korban, más lehetőségekkel, többre lett volna képes.
Apám elvesztése nem lett kevésbé bonyolult. A könnyek, amik olykor kicsordulnak, nemcsak az ő elvesztésének fájdalmát tükrözik, hanem annak a lehetőségnek a hiányát is, hogy jobban megismerjük egymást. Talán ez a legnagyobb veszteség.