„Betegségben és egészségben.” Ezek a fogadalmak visszhangoznak bennem újra és újra. Hogyan ne legyek mellette, amikor szüksége van rám?
Futók suhannak el mellettem a Margitszigeten. Egyedül ülök egy padon, és érzem, hogy egy óceánnyi könny szorul a mellkasomba. A sziget csendje, a Duna susogása és a levelek zörgése egy pillanatra megnyugtat, mégis úgy érzem, valami örökre megváltozott az életemben.
Miklós, a férjem, most Stockholmban van. Tavaly nyugdíjba ment, és úgy döntött, visszaköltözik a hazájába. Az első hetekben én is vele voltam, de hamar rájöttem, hogy nem tudom megszokni az új környezetet. A svéd nyelv, a hosszú, sötét telek és a kórházi rendszerek, amelyekről kiderült, hogy nem olyan tökéletesek, mint gondoltam, mind azt súgták: én idegen vagyok itt.
Harminc évvel ezelőtt találkoztunk Budapesten, egy konferencián. Miklós akkor még csak egy fiatal mérnök volt, aki mindig mosolygott. Egy beszélgetés a kávészünetben elég volt ahhoz, hogy érezzem: valami különleges van benne. Nem sokkal később már közös sétákat tettünk a Városligetben, ahol minden lépés egy újabb közös emlék kezdete volt.
Az évek során sok mindent átéltünk együtt. Együtt neveltük fel a gyerekeinket, megoldottuk az élet kihívásait, és élveztük a hétköznapok apró örömeit. Most azonban úgy érzem, egy fejezet lezárul.
Miklós ragaszkodik ahhoz, hogy Svédországban maradjon. Azt mondja, ott érzi magát igazán otthon. Én viszont nem hagyhatom el teljesen Magyarországot. Az itteni barátok, a munkám, a kertem – ezek mind én vagyok.
Minden nap beszélünk telefonon. FaceTime-on látom az arcát, hallom a hangját, de ez nem ugyanaz. A közelsége hiányzik, az érintése, az apró közös rituálék, mint a reggeli kávé melletti csendes beszélgetések.
Sokszor elgondolkodom, hogyan alakul majd a jövőnk. Vajon így is megmarad az, ami összekötött minket? A szeretet, amit harminc év alatt építettünk, képes lesz átvészelni a távolságot?
Ahogy a sziget fái alatt visszasétálok a házunk felé, érzem, hogy még van remény. A kapcsolatunk más formát ölt, de talán így is megtaláljuk a módját annak, hogy támogassuk egymást – betegségben és egészségben, közel és távol.