Nem, nem történt semmi tragikus, bár mindenkinek más szint hordozza a tragikumot.
Egy ember, akinek egész élete, gyermekkora fűződik egy tárgyhoz, ami édesapja tulajdona volt, s nem
csak tulajdon, hanem kincs – egy olyan dolog, amihez az egész család ragaszkodik – nem csoda, ha
végtelen szomorúsággal tölti el az embert, ha kényszerűségből el kell veszítenie.
Mert hogy kényszerűségből történt az, hogy Koós Réka kénytelen volt édesapja kedves vitárlását – a
Koóstolót – meghirdetni a neten.
Rengeteg emlék fűzi őket ehhez a kis hajóhoz, hisz gyermekkorának java részét ott töltötte. Imádják –
akárcsak édesapjuk – a Balatont, a vitorlázást. Ez a szeretet édesapjukról ragadt rájuk, aztán meg jött a
saját gyerekük, és biztos, hogy ő is ugyanilyen imádattal fog a tóra nézni. Sajnos már a hajókázást
felejteni kell.
“Ettől most sajnos el kell búcsúznunk” nyilatkozta a Borsnak.
Eredetileg meg akarta tartani. Az volt a terv, hogy megőrzik a hajót, ameddig csak lehetséges. Ám a
vitorlás fenntartási költségei manapság már olyan nagyok, hogy nincs rá keret. És nem csak fenntartási
költség van, hanem pusztán azért, hogy a tó mellett “parkolhasson” is fizetni kell rendesen.
No és közben látszik rajta, hogy nagy szükség lenne egy felújításra. Az állás közben lassacskán
tönkremegy.
“nem éri meg megtartani még akkor sem, ha közben tudom, hogy a gyerekkorom és az édesapámmal
kapcsolatos emlékek tépődnek ki a lelkemből a búcsúval – tette hozzá Koós Réka.”