Hétfői hétköznapi történet amikor Béla a kotyogós kávéfőző megmakacsolja magát.

Minden hétfő reggel egy csata. Nem a szokásos, forgalmi dugókkal tarkított, kómás hétindítás, hanem egy ennél sokkal jelentősebb, háztartási küzdelem: én a kávéfőző ellen.

Valahogy a hétfő reggeleknek van egy különleges íze – a poros kávézacc és az alvásból való kiábrándultság íze –, és a régi, csikorgó kávéfőzőm, nevezzük csak Bélának, mindig kihozza belőlem a legrosszabbat. Béla nem az az újfajta, érintőképernyős, okos telefonról vezérelhető masinéria, hanem egy több generációs családtag. Tudjátok, az a fajta, amit már akkor is használtak, amikor a kávé maga még luxus volt, nem pedig életmentő infúzió.

Múlt hétfőn éppen elkezdtem a reggeli rituálét: beletöltöm a vizet, kimérem a kávét, elindítom a gépet, majd várom a csodát. De Béla másképp gondolta. Hirtelen hatalmas sercegés hallatszott, mintha egy harcos beszélne vissza a parancsnokának.

– Na, mondom, most mégis mi a baj?

Ahogy közelebb hajoltam, Béla megsértődve fröcskölni kezdte a kávét mindenfelé, kivéve persze a csészébe. A konyhapult, a fal, még a hűtő ajtaja is kapott egy kis „ízelítőt” a frissen főzött eszpresszóból.

– Remek – sóhajtottam. Ez lett az én napindítóm: takarítás.

De Béla ezen a ponton már nem állt meg. A következő próbálkozásra – miután úgy éreztem, talán kiengeszteltem az istenverte masinát – sikerült egy deci kávét kipréselni belőle, amit aztán látványosan le is köpött magából. Mintha azt üzenné: „Én próbálkoztam, de te valamit nagyon elrontottál.”

Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy Bélának van egy titkos szövetségese: a hétfő. Összejátszanak ellenem, hogy biztosan soha ne érezzem magam teljesen készen a hétre.

Azóta az lett a rutinom, hogy reggelente alázatosan megköszönöm Bélának a kávét, amit – ha nagy szerencsém van – időnként kegyesen kiad. De azért a biztonság kedvéért tartok egy instant kávét is a szekrényben. Béla úgyis biztos benne, hogy nélküle el vagyok veszve.