Kata vagyok, 36 éves. Két éve élünk együtt Gergővel, és egy kis másfél szobás lakásban lakunk, amit a nagynénémtől örököltem. Sosem volt nagy, de kényelmes volt és az otthonunk.
Gergő anyja, Ilona, tavaly év végén kérdezte meg először: „Nem maradhatnék nálatok pár hétre? Nálam fűtéscsere lesz.” Természetesen igent mondtunk – segítünk, ha tudunk. Beköltözött, hozta a kis bőröndjét, pár edényt és a saját párnáját. Aztán… nem ment el.
Eltelt egy hónap. A fűtés rendben. Még mindig nálunk lakik. Reggelente ő kel fel elsőként, főz, takarít – de mindenbe beleszól. „Kata, minek ennyi kávé?”, „Ez a kanapé borzasztó kényelmetlen, vegyetek újat.”
Szép lassan a lakás már nem volt a miénk. Egyszer Gergőnek mondtam, hogy ideje lenne beszélni vele. A válasza: „De hát ő a család, nem tehetjük csak úgy utcára.”
Nem tettük. De én egy hétre elköltöztem anyámhoz. És akkor Gergő végre megértette, hogy ez nem fenntartható. Beszélt vele – Ilona megsértődött, de elment.
Tanulság: egy átmeneti szívesség könnyen válik állandó áldozattá, ha nem húzunk határt időben.