Azt hiszem, másokkal sokkal kedves vagyok — még azokkal is, akiket egyébként nagyon idegesítőnek találtam — de anyával mindig durva, türelmetlen és gonosz voltam.
A gyerekkorom története gyakran apámról szól, aki mindent megtett, hogy családot alapítson, és aki mellett biztonságban éreztem magam. Anyám pedig sok mindent helyesen csinált, de gyerekként nem értékeltem. Később rájöttem, hogy az anyák sosem kapnak elég elismerést a mindennapi fáradozásaikért.
Amikor apám elhagyott minket, és az anyám egyedül nevelt három kislányt, ő nemcsak a házunkat, hanem a jövőt is megváltoztatta. Miután új lakásba költöztünk, ő kezdett dolgozni, hogy eltartson minket. Gyerekként nem láttam a fájdalmat és a teher alatt görnyedő anyát, csak a kiszámíthatatlan kirohanásait.
Ahogy nőttem, egyre több apró dologért kaptam tőle kiabálást, amit akkor nem értettem. Mindig azt éreztem, hogy nem érek fel a számára fontos dolgokhoz. Később pszichológus segített feldolgozni a gyerekkori traumákat, de a valódi problémák nem is a pofonokban, hanem abban rejlettek, hogy nem tudtam megnyílni, és mindig túl érzékenynek éreztem magam.
Aztán negyvenes éveimben találkoztam Emmával. Egy nő, aki szintén tökéletesnek tűnt kívülről, de szinte mindenkit kritizált. Rájöttem, hogy Emma vagyok én is. Mindezt egy egyszerű beszélgetés hozta el, amelyben anyám is megerősítette: „Tudod, te is épp olyan vagy, mint Emma.”
A felismerés rávilágított, hogy én magam vagyok a felelős a haragomért, és nem anyám telefonhasználatának apró hibáiért. Megtanultam elfogadni őt, úgy ahogy van, és végre láttam a valóságot: ő az, aki minden nehézségen átsegített, és bár nem volt mindig tökéletes, mindvégig szeretett.
Ma már tisztelettel és szeretettel nézek rá, és bár még mindig tud néha idegesíteni, megértettem, hogy a hibáink együtt vagyunk, akik vagyunk.