Nem sok emlékem maradt az első hónapokról a halála után. Szinte gépiesen éltem a mindennapokat, anélkül, hogy tudtam volna, mit csinálok. Néha magamhoz tértem a boltban, a kedvenc müzlijét szorongatva, és fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda.
A férjem, Balázs, hat évvel korábban halt meg. Túl későn kaptuk meg a diagnózist ahhoz, hogy bármilyen érdemi orvosi beavatkozás segíthessen, és a rák mindössze öt hónap alatt elvitte.
Teljesen egészséges, aktív ember volt. A gyerekeink éppen az egyetem befejezése előtt álltak, és annyi tervünk volt már a közös, „üres fészek” korszakra: külföldi utazások, könyvek, amiket el akartunk olvasni vagy írni, talán egyszer majd elkényeztetni az unokákat.
Az a jövő, amit megálmodtunk, mintha egy könyv lapjaiból kitépett, elégetett történet lett volna. Soha nem olvashatjuk el.
A halála okozta sokk mindent elnyomott. Egy temetés vagy emlékünnepség teljesen elképzelhetetlen volt számomra. A gyász valahogy túl mély és túl személyes volt ahhoz, hogy megosszam.
Korábban rendkívül szervezett, pontos ember voltam. Viccesen „A-plusz” típusúnak hívtam magam. De amikor Balázs meghalt, elvesztettem a koncentrációmat, és képtelen voltam rendesen gondolkodni. Előfordult, hogy a kulcsaimat a zárban hagytam, vagy a tiszta ruhákat a hűtőszekrénybe tettem el.
Az első hónapokból szinte semmire sem emlékszem. Minden nap egy álmatag bolyongás volt. Néha „magamhoz tértem”, és ott álltam a boltban Balázs kedvenc müzlijével a kezemben, fogalmam sem volt, hogyan kerültem oda, és mennyi ideig bámultam azt az ártatlan dobozt.
Idegen voltam önmagam számára. Egyik pillanatban teljesen érzéketlen voltam, a másikban pedig dühöngtem a szomszéd férfire, aki egyszerűen csak élt, és semmi mást nem tett, mint ápolta a kertjét.
A legrosszabb azonban a csend volt. Nemcsak az üres ház csendje, hanem annak az életnek a nyomasztó hiánya, amelyet megosztottunk egymással. Nem volt többé pingelő üzenet a telefonon, sem „szeretlek”-ek, sem vicces mémek vagy megosztott bosszankodások a munkáról. Nem voltak többé kedves üzenetek a pénztárcámban vagy a fürdőszobai tükörre ragasztva.
Szinte mindent együtt csináltunk, ritkán töltöttünk egy éjszakát külön. És hirtelen vége lett a beszélgetéseinknek, az életünknek. Pont. Vége. Már nem a felesége voltam, hanem az özvegye. Egy szempillantás alatt az addigi világom idegenné vált.
Az agyunk szokásai, rutinjai fizikailag is nyomot hagynak rajtunk. Éveken átívelő közös életünk, belső nyelvünk, poénjaink mind mély barázdákat vájtak a gondolataimba. Amikor Balázs elment, az agyamnak új utakat kellett kitaposnia. Új valóságot kellett megalkotnom, amely már nem tartalmazta őt.
Még most, évek múltán is előfordul, hogy a telefonomért nyúlok, hogy írjak neki, mielőtt az agyam észbe kapna. A felismerés, hogy már nem lehet, újra és újra lecsap rám, mintha akkor történt volna először.
A gyász nem egy egyenes vonal, amit végig lehet járni. Nem lehet kiszámítani, hogy mikor ér véget. A fiam egyszer így fogalmazott: „Nem hiányzik kevésbé. Csak egyre jobban megtanulsz együtt élni azzal, hogy hiányzik.”
Balázs hamvai sokáig a szekrényem polcán voltak. Aztán rájöttem, hogy ennél jobb helyet érdemel. Így elvittük a gyerekeimmel a családi temetkezési helyre, a Balaton-felvidékre, amit mindig otthonának tartott.
Ott álltunk a napsütésben, hallgattuk a fű suhogását, és a gondolat, hogy egyszer majd a gyerekeink ugyanezt teszik értem, szinte gyomorszájon vágott. A gyász nem ér véget, de a szeretet sem múlik el soha. Ez az, ami megmarad.